Mindig megtaláljuk egymást, Chuck meg én.
Már akkor imádtam, mikor azt sem tudtam, hogy ír – konkrétan egy filmbe szerettem bele, amiről álmomban sem gondoltam volna, hogy pontosan olyan, mintha maga a regény lenne.
Már az első sorától úgy éreztem: nincs itt semmi faxni, milyen tisztán ír, sallangmentesen, és mégis néha milyen mocskos-sikamlós dolgokat.
Próbálhatok én ellenállni, de egyszerűen muszáj elolvasnom. Mintha feszítene valami belül, ha megtudom, hogy van – főleg, ha magyarul – tőle valami, amit még nem olvastam. Nem nyugszom, míg a kezembe nem kapom, és igazából nem érdekel, honnan kapok egy szeletet a szövegeiből – a netről, kölcsönbe valakitől, könyvtárból... Miatta arra is képes vagyok, hogy beüljek egy könyvesboltba, és ott helyben kiolvassam a legújabb könyvét vagy novelláját.
Felfalom. Nincs rá jobb szó, rágás, csámcsogás, teríték nélkül egyszerűen felzabálom a szövegeit.
Aztán illedelmes jókislányként azt mondom:
Fújj.
Micsoda egy alak ez a Chuck!
Micsoda egy szöveg ez.
Ha tehetem, két ujjam közé csippetve arrébb is tockolom magamtól a könyvet.
És nem nyúlok hozzá egy darabig, mert hű, micsoda undorító dolog ez az egész voltaképpen.
Egy darabig nyugi van.
Aztán már nem emlékszem egészen pontosan egy kifejezésre vagy egy sztorira a könyvéből. És elkezdek beszélni róla. Ilyenkor aztán a legtöbb ismerősöm megrökönyödve néz. (És gondolom, azt gondolják, hogy „fújj.”, de aztán rögtön azt: „de érdekes”.) Volt, már hogy tanácsot kértem: Tényleg hasznos tisztítószer ez? vagy Tényleg lehetséges ez anatómiailag? És akkor elolvasom újra. És ha eddig nem vettem meg, akkor a második olvasáshoz megveszem. Újraolvasom. Felteszem a polcra, nem a többi Chuck-féle könyv mellé közvetlenül, de a közelébe. Hogy mikor véletlenül ránézek, eszembe jusson, milyen reménytelenül groteszk, fura világban élünk, de ennek ellenére vagy ettől függetlenül mi még megválthatjuk a világot, lehetünk szabadok és lehetünk őszinték.
Chuck különösen őszinte és (bár a szerző halott) simán el tudok képzelni önéletrajzi elemeket.
Lynch Veszett világ című filmjében a főszereplő mindig azt mondja: a bőrdzsekije a személyes szabadságvágyának megtestesülése. Nekem ezek Chuck Palahniuk könyvei. Lehetne rózsaszínebb (mint az egyik ismerősömnél, aki Tiffanykat meg Romanakat gyűjt), lehetne klasszikusabb (mint egy szín szerint válogatott sorozat-könyvtár), lehetne műveltebb (mint a szüleim Rakéta regényújság-gyűjteménye volt). De ez egy mocskos-sikamlós legyőzhetetlen ösztön. Egyszerűen kellenek nekem azok a könyvek.
