A politikádhoz ragadt
barátságok lekopnak lassan
Szóval lökd és less és adj ötletet
nem számít, míg a saját utad meg nem leled
dicsfényed úgyis megkopik egyszer
mert azt a játékot nyerted meg, amit senki sem akar játszani
Még ne ünnepelj, mert azt hiszem, elfelejtetted
hogy ezt senki sem akarja játszani
https://www.youtube.com/watch?v=NXTA7z0rhAM
Ha nem tudnám biztosan, hogy vallásos indíttatású, simán szerelmes verseknek lehetne olvasni az egészet. Van benne pár kupa bor is, és féltékenység, vágy, az egész nagyon emberi. 74 oldalnyi vers, amit már a könyvtárból hazafelé menet kiolvastam. Csakhogy túl szépek ahhoz, hogy ne olvassam el újra és újra. Előbb egy-egy darabot, aztán az egészet, sorban. Az utószó szerint nem csak a versfolyam, hanem az is számíthat, melyik hányadik a sorban – ennek is jelentése van. A Nagy Imola-féle fordításon, amit olvasok, nem lehet érezni, hogy fordításról van szó, magyaros és bárki számára „fogyasztható”. Azt írja, egy perzsa-angol kötet alapján készült, s mivel perzsául egészen biztosan nem fogok megtanulni, nekem ez így tökéletes. Van pár kedvencem, amin a legtöbbet gondolkodom, az a százharminchat közül a tizenhatodik:
Az életedbe fog kerülni ez az út.
Ha jól csinálod. Ha nem, mi megbocsátunk.
A kétes elme soha nem érkezik meg.
Úgy keres, hogy a mocsárból ki sem mozdul.
Azt olvastam, a szerző, Rúmi, a kerengő dervisek szektájának (?) alapítója. Magad forogj, ha a világ, a Föld nem fordul elég nagyot veled – a versekhez illő gondolat. Rákerestem a neten, találtam is Rúmi városában, Konyában egy múzeumot, de még egy kerengő derviseket felvonultató fesztivált is. Nehéz lehet hiteles kerengő dervisnek lenni a XXI. században úgy, hogy nem válik nemzetközi haknikra járó turistalátványossággá.
Rúmí
Mint a felhő, mint a szél
Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2003
Egy fokkal még rondább is, mint az ördög, de az biztos, hogy ő a legszuperebb az összes közül. Jó szeme van mindenhez, sokkal jobb, mint a többieknek. Figyel. Magányos harcos, akit senki nem mer megtámadni a sötétben, mert mindenki jól tudja, hogy esélyük sincs vele szemben. Mert aki nem tetszik neki, arra egyszerűen lecsap vagy megmarja, bizony, nála sokszor nagyobbakat is. Nincs ellenszer ellene. Arra is képes, hogy ha csapdába esik, megcsonkítsa magát, csak azért, hogy szabad lehessen.
Több mint atletikus a testfelépítése: képes helyből másfél métert ugrani, s ha szükséges és úgy akarja, 60 km/órával is tud futni. Nem dolgozik csapatban. Ha családot alapít, képes egy vagy akár két teljes esztendőn át is nevelni és gondozni az utódot, egyébként viszont nem közösködik senkivel. Biszex. Akkor fiú és akkor lány, amikor csak akarja. A többiekhez képest extrém sokáig él, mert vigyáz magára.
Megláttam (és meglátott ő is), és megijedtem.
Különösen hosszú és vastag volt.
És a második reakcióm: undor.
Sikítottam.
Úgyhogy hiába kapálózott, hogy kilábaljon a vécécsészéből, egyszerűen lehúztam, hogy megfulladjon.
Egy pókszázlábú volt. Scutigera coleoptrata. Az optimális biológiai fegyver. Az überrovar az összes rovar közül. A predátor.
Én meg lehúztam a wécén.
Hát hol van ilyenkor a bolygó kapitánya?
Picit poros a megrepedezett háló-szerű folt a tetején. Az alján az aprócska fekete pöttyök a csinos tüllháromszögből kiszabadult morzsolt teafű maradványai. Gőz helyett már csak az üvegcsészén hagyott ujjlenyomataim jelentik a látványosságot. A színe még mindig sárga, opálosságnak jele sincs, de a csészében látható folyadék legfelső részén, a pár milliméteres külső „küllő” – mintha egy meddő bolygó lenne leképezve, a közepe a kanál, körötte gyűrűk, amiről írok, a legeslegszélső – már csak áttetsző víz. Kár volt a cukorért és a citromért: ha ezeket nem kavartam volna bele, a letűnt korok kesernyés-poros íze lenne a számban. Egy olyan időszaké, ami ha megőrzendő lenne, érezni lehetne a fekete tea erejét, ha visszasírnánk, akkor a jázmin aromáját. Két napja van az asztalomon, véletlenül kortyoltam bele most. Itt iszom, és azon tűnődöm: vajon a teán keletkeznek nagy, loboncos-szőrös-színes penészgombatelepek, ha sokáig áll? A romlás virágai. Ezen ennek nyoma sincs, mégis biztos: ez a tea döglött. Még egy utolsó korty, és meg is untam, hogy mint egy vudu papnő, arra pazaroljam energiáim, hogy beszélő-járkáló zombivá tegyem. A tetem a csatornában köt ki. Ezentúl mást iszom, mással, de egyet mindenképpen ennek a teának köszönhetek: írok, megint. Amit bonbonok, csokik, élmények, kritikák nem tudtak elérni, az egy kihűlt hulla miatt kezdődik el megint, és megint halott miatt. De hát ki nem szarja le ezt az egészet, nem igaz?
