Az asztalfióknak...

 Picit poros a megrepedezett háló-szerű folt a tetején. Az alján az aprócska fekete pöttyök a csinos tüllháromszögből kiszabadult morzsolt teafű maradványai. Gőz helyett már csak az üvegcsészén hagyott ujjlenyomataim jelentik a látványosságot. A színe még mindig sárga, opálosságnak jele sincs, de a csészében látható folyadék legfelső részén, a pár milliméteres külső „küllő” – mintha egy meddő bolygó lenne leképezve, a közepe a kanál, körötte gyűrűk, amiről írok, a legeslegszélső – már csak áttetsző víz. Kár volt a cukorért és a citromért: ha ezeket nem kavartam volna bele, a letűnt korok kesernyés-poros íze lenne a számban. Egy olyan időszaké, ami ha megőrzendő lenne, érezni lehetne a fekete tea erejét, ha visszasírnánk, akkor a jázmin aromáját. Két napja van az asztalomon, véletlenül kortyoltam bele most. Itt iszom, és azon tűnődöm: vajon a teán keletkeznek nagy, loboncos-szőrös-színes penészgombatelepek, ha sokáig áll? A romlás virágai. Ezen ennek nyoma sincs, mégis biztos: ez a tea döglött. Még egy utolsó korty, és meg is untam, hogy mint egy vudu papnő, arra pazaroljam energiáim, hogy beszélő-járkáló zombivá tegyem. A tetem a csatornában köt ki. Ezentúl mást iszom, mással, de egyet mindenképpen ennek a teának köszönhetek: írok, megint. Amit bonbonok, csokik, élmények, kritikák nem tudtak elérni, az egy kihűlt hulla miatt kezdődik el megint, és megint halott miatt. De hát ki nem szarja le ezt az egészet, nem igaz?