Parázni lehet bármiért.
Kínos, ha nem ismerem a klasszikusokat – vagy azért, mert kikérdezik valami tesztben vagy azért, mert utalnak rá, és tahónak néznek, ha nem ismerem az idézetet. De fordítva is volt már: túlművelt okoskodónak néztek, mert rámutattam, hogy khmm… finoman szólva sem forgatta az illető a könyvet, amiről beszél.
(Vajon ciki manapság olvasottnak lenni? És az mennyire ciki, ha valaki simán átmenne bármilyen irodalomtörténeti szigorlaton, de nem ismeri a Twiligt-ot/Dr.House-t/Alekoszt/SP-t?)
Végtelenül irritál az, amikor egy magyar szerző könyvét olvasom éppen magyarul, és nem olyan régi világirodalmi vagy magyar irodalmi szövegekre utal, amikről még csak nem sejtem, hogy utalás.
(Vajon ezek nélkül az áthallások nélkül is érhetőek maradnak ezek a könyvek?)
A világirodalmi szerzőknél legalább van egy jó kifogásom arra, hogy miért nem értem: nem ismerem sem a történelmi, sem a nyelvi finomságokat, és minden bizonnyal elveszett egy csomó jelentés a fordítás során. Viszont éppen emiatt nehéz elkezdeni egy világirodalmi művet (főleg, ha kortárs.)
De hadd mondjak utóbbira egy példát.
Marquez: Szerelemről és más démonokról.
A záróképe a szövegnek az, hogy a kislány, akit megharapott egy veszett kutya, ül az ablakban szőlőt eszik, egymás után teszi a szájába és nyeli le a szőlőszemeket, és közben elkezd esni a hó.
Gyönyörű, ugye?
Lehet szépen értelmezgetni.
Aztán, egy spanyolórán tanultunk néhány spanyol szokást. Többek között azt is, hogy a spanyolok az óév utolsó 12 másodpercében bekapnak sorban 12 szőlőszemet, s ezzel biztosítják, hogy az újév 12 hónapja szerencsés lesz. Oké, lehet, hogy kicsit mást jelent ez a szokás Latin-Amerikában, mint Madridban, de aligha nincs összefüggés a kettő között, nem?
Emiatt sokáig úgy éreztem, esélyem sincs megérteni bárkinek bármilyen szövegét. Vagyis, hogy az irodalomelméleti példával éljek: ha egy fekete bevándorló özvegy párizsi külvárosban élő, fekete, leszbikus lányának regényét olvasom, akkor fekete, bevándorló özvegy párizsi külvárosban élő, fekete, leszbikus lányának kellene lennem ahhoz, hogy egészen biztosan megértsem a szöveget.
Úgyhogy túl sok a para – legtöbbször csak olvasgatok, amihez éppen kedvem van, sőt, van, hogy abba is hagyom, ha nem tetszik, és passz.
