Nem szeretem összekeverni a két műfajt.
Ha előbb olvastam, akkor a könyv szereplőit, színtereit már úgy képzelem el, mint ahogy a filmben láttam – ha a film a második, a fejemben lévő képeket várom megjelenni. Persze mindkettő csalódás.
És sajnos azt kell mondjam, hogy mindig a könyv győz. Vagy legalábbis majdnem.
Úgy tűnik, túl sok rossz-jó-pasztell és rikító képpel van tele a fejem, s ezeket amint olvasok, használni kezdem. A filmek – ha jól fényképezték – max egy plusz bevonatot tehetnek rá. (Oké, Tim Burton Alice csodaországban-ja kivétel.)Van egy ismerősöm, aki olyan sokszínű, és olyan elképesztő történetekhez és képekhez szokott, hogy az álmai valami olyan szinten extrémek, hogy azt hiszem, megőrülnék, ha a tudatalattim így, az ő álmaiból vett képekkel próbálna kommunikálni velem.
De hogy mondjak pár példát azért, hogy miért csak majdnem mindig jobb a könyv.
Sátántangó.
Kegyetlen hosszú, de nem ezért kegyetlen. Az egész egy feszes, max másfél órás történetként rögzült bennem, döbbenetes képekkel. Újranézném, és csak moziban nézném újra. A filmhez képest a könyv sem volt csalódás, mégpedig azért nem, mert kiegészítette valamivel: a megfogalmazáson túl azzal, hogy annak a kötetnek, amit a megyeiből kivettem, dohszaga volt. Nem volt penészes egy lap sem, ezért nem tudom máshogyan magyarázni, mint azzal, hogy a dohosság a betűkből, a tartalomból áradt. Illett hozzá.
Veszedelmes viszonyok.
Jó és akár jól aktualizálható történet, lefegyverzően jó. Csak a levél-forma volt döcögős kicsit, s ettől olyan ódivatú lett, annyira régimódi ez a forma szerintem. Ó, és Valmont. Azóta, ha lehet, megnézem Malkovich filmjeit, mert ritkán választ rossz szerepet magának.
Jack Nicholson.
A pasi, akiről elhiszem, hogy az életben büdös, és izzad, sőt, szörcsög, horkol, böfög és fing. És nem jóképű egyáltalán. És nem fitt. De egyrészt éppen ettől baromira emberi, másrészt éppen ettől jó színész. Remek volt a Ragyogásban. Kicsit más csak, mint a könyv, de Nicholson szuper volt benne. És a Száll a kakukk fészkére című filmben? Fantasztikus volt. Nyálcsorgatóan is. Kicsit más volt, mint a könyv, de nagyon jó volt mindkettő. És Daryl van Hornként az Eastwicki boszorkányokban? Imádtam. Na, az nagyon más volt, mint a könyv, de mindkettő jó volt.
De sosem nézném meg a Háború és békét filmben. És nem helyettesíteném filmmel a könyvolvasást, csak mert az rövidebb ideig tart. Persze, kíváncsi vagyok az adaptációkra és a könyvekre, de inkább csak úgy, hogy ne keveredjenek teljesen össze.
